Vendégposzt Barbitól, aki arra vállalkozott, hogy naponta ír majd nekünk posztot arról, hogy zajlik egy Balaton körül bicajozós hét 9 éves lányával zölden, spórolósan, sokféle lehetőséget használva.   

Már itthonról írok - nyárindító kalandunk végére értünk. Végül sikerült megcsinálni a teljes kört, és épp ott szálltunk vonatra, ahová egy héttel korábban, tele elképzelésekkel megérkeztünk.

Az utolsó reggel nagyon korán kipattant a szemünk, be voltunk már sózva, hogy jujj, körbeérünk és mindenképpen meg szerettük volna csinálni. Bőven hét előtt  volt, hogy ébredtünk, aztán gyorsan összeraktuk a szobát, lenn kicsit elrendeztük az utánfutót (elmondhatatlan állapotok voltak már benne), kijelentkeztünk, és irány Akarattya.

Reggelit nem is vettünk Zamárdiban (Zamárdi és Siófok határán, ugye), mert úgy voltam vele, hogy ha begurulunk Siófokra, ott biztos lesz valami nagyobb bolt,  piac, vagy olyan hely, ahol kicsit olcsóbban vásárolhatunk, mint egy sima balatoni kisboltban.

Szerintem Lidl volt, ahol végül megálltunk (mindig keverem ezeket), vettünk négy még langyos sajtos bagettet, egy nagy kaukázusi kefírt és egy kígyóuborkát, illetve kellett költenünk még egy 1,5 literes vízre is, mert a palack, amit eddig töltögettünk már nagyon lerongyolódott, és a panzióban valahogy annyira Balaton illatú volt a csap- és a zuhanyvíz is, hogy Szofi vonakodott azt inni, amúgy tényleg olyan volt, mintha a tavat kortyoltad volna. Így is alig több mint 700 forintot költöttünk , és a parkolóban csak a felét (2 bagett, a kefír nagyobb része és a fél ubi) tudtuk megenni.

Még szintén a parkolóban felhívtuk a rádiómúzeumos bácsit, akinek a számát még reggel nézem ki  a netről: van Siófokon egy közösségi összefogásból összejött hírközlési múzeum egy csomó régi kütyüvel és régi lemezekkel, előzetes bejelentkezéssel lehet csak látogatni. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt  olyasvalaki vezeti, aki nem feltétlenül a be-be jelentkezőkön akar meggazdagodni. Így is volt, ingyen be tudtunk volna menni, ha épp nem költöztek volna. ... A múzeumot vezető úr szomorúan mesélte el, hogy a városban épp nem találják a helyét a gyűjteménynek, és csak remélni tudja, hogy szeptembertől majd ismét látogatható lesz a kiállítás.

Végül így nem is kerekeztünk be Siófok központjába, hanem maradtunk a parthoz minél közelebb, a kis utcákban, hogy a lehető legtöbbet lássuk még a vízből, mielőtt el kell, hogy menjünk. Lassan, meg-megállva tekertünk.

Még mindig Siófok területén voltunk, amikor hosszabban is pihentünk egy szabadstrandnál. Elköltöttük a reggelink maradékát, de fürdeni nem tudtunk, mert bár meleg volt, de a tagnapihoz hasonlóan nagy szél fújt, továbbra is óriási hullámokat kavarva. Élet most épp ezért volt a tónál: egy csomó vitorlás, szörfös és kite-os rajzott ki, hogy kiélvezzék a nekik épp jó időjárást.

Itt lőttük egy balatonbúcsúztató szelfit is, ezen talán látszik, hogy a tiszta időben mennyire összeért  a víz és az ég.

A partnak ez a része is nagyon szép. Nem tudom, milyen volt a siófoki szállodasor fénykorában, de még így is, a több üres, már nem jól karbantartott épülettel is szuper.

Lassan véget ért a déli partot jellemző „sima” útszakasz, és jöttek a már az északira felvezető emelkedők, magasparti részek. Balatonvilágosnál elképesztően szép, zavartalan panorámát látunk, amit van kedvünk hosszan bámulni, és itt találkozunk az első, kifejezetten bringásokat itató kúttal is egy bicajos pihenőnél.

Végül olyan lassan csordogálunk, hogy 11-kor már észbe kell kapnunk: pár perccel dél előtt indul vissza a vonatunk Pestre, jó lenne odaérni Akarattyára, mert jegyet is kell venni, és le kell kapcsolni valakit, aki segít az utánfutót feltenni a vonatra. Persze megint a célegyenes volt kicsit macerásabb, volt némi fel-le tologatás, mire akadálymentesen el tudtuk érni az állomást. Tényleg mintha csak 1-2 nappal korábban lett volna, hogy megérkezve egyből az akarattyai szabadstrandra gurultunk le - Szofi szerint az egész Balatonon ez volt a legjobb strand, tiszta vize és amiatt, hogy rajtunk kívül szinte senki sem volt ott.

Hazafelé egy szót sem beszélgetünk. Egyrészt (nem tudom, miért), mert azt a fajta kicsi, piros zónázó vonatot küldi most Katicának is a Máv, amiket az elővárosi vonalakon használnak és bár elvileg van bringaszállításra mód (a bicajnak és az utánfutónak is kell jegy), nagyjából lehetetlenné teszik a cuccaink a közlekedést a vonaton, egymástól is elbarikádozva minket. Szofi a lépcsőn ül, én a bringám mellett állok, hogy ha lenne fel-le jövő forgalom, át tudjam engedni valahogy az embereket. Egymást csak szájról olvassuk, és bár a bosszúság hangjai (miért kell ennyi vacakkal felszállni) elhallatszanak hozzánk, nem zökkentenek ki a megelégedésből eredő derűs nyugalomból. És nem beszélünk azért sem, mert egy kicsit mindketten le kell, hogy pörögjünk a dologról, nekem ehhez ablakon kibámulás, neki persze, hogy könyv kell - ezúton ismét köszi Mártának a regénykét, ami az úton másodjára is kiolvas.

A Déliben még mindig ezeröcsi.  2 szelet paplanvastagságú pizzát veszünk a Trio pizzériában, bőven elég ebédnek, és ciki vagy nem, de ízlik is, csak az öt centis széleket érdemes előre megenni, kicsit kitunkolva az indokolatlanul nagy mennyiségben felgyűlő zsiradékot a szelet tetejéről.  Kikavarodunk a déliből és hazatekerünk, már ez is rutin, és már megint nem tudom, hogy ezen vajon mit szenvedtünk idefelé annyit? Út közben megállunk a hozzánk legközelebb eső boltban és a maradék pénzt elverjük 6 tojásra  és 3 tv paprikára - ha ma este még a Balcsin lennénk, még mondjuk 3 zsemle kéne, hogy  simán megvacsizzunk ennyiből. Itthon már eszünk hozzá mást is.

Hát ennyi. Jó mulatság, férfimunka, meg ilyenek.

Hét nap alatt körülbelül 210 kilométert mentünk, ami nekünk  igen nagy  teljesítmény, az első ilyen hosszú túránk, eddig 1-2 Szentendre-Budapest táv volt a legtöbb, amit legyűrtünk. Egyetlen napon léptük túl egy százassal a tervezett keretünket, de ezt is be tudtuk hozni az utolsó előtti napon. Nagyon sok szépséget láttunk, tapasztaltunk, kötöttünk és elmélyítettünk ismeretséget, támogattuk egymást, sokat beszélgettünk, nevettünk, én sokszor látványosan szenvedtem - így utólag eléggé restellem az arcot, amivel az északi oldal egy-egy húzósabb emelkedőjére felszenvedtem magam.

Az egy hét alatt nem volt olyan dolog, amit úgy vettünk meg, hogy nem volt rá szükségünk (ha a kutyaújságot és a csontvázat mondjátok példának, nincs igazatok, tökre kellettek, épp azért, mert alapból feleslegesek), nem  költöttünk olyan ennivalóra, ami végül nem fogyott el. Voltak dolgok, amikre végül nem jutott pénz, de tudjuk onnan is nézni, hogy nyaralós dolgokat csináltunk így is: úsztunk, bicajoztunk, volt pálcikás fagyink, játszótereztünk, Szofi kapott értelmetlenhülyeséget, megnéztünk két kiállítást, belehallgattunk utcazenébe, egyszer egy nagyon jól esőt, egyszer isteni finomat vacsoráztunk, láttunk naplementét, állatokat ( egyszer majdnem elcsaptunk egy az út közepén grasszáló kacsát), volt defektünk, volt esés, kelés, volt melegünk, fáztunk, csokik lettünk.  És végül még csak le sem fogytunk.

Persze lehetett volna sok mindent máshogy is. Azt hiszem, hogy előttem sem volt teljesen világos, hogy a spórolás, az élmények, vagy a körbetekerés, mint teljesítmény legyen a középpontban, így úgy érzem, lett mindenből, változó arányban. Tudom, hogy sokan több gyerekkel és rendszeresen osztanak be kényszerűen 1500 forintot, és megoldják, mert muszáj. A  mi spórolásunk végül inkább szólt arról, hogy mit nem veszünk meg, mint arról, hogyan trükközzünk szűk pénzből. Ha állandó szálláshelyünk lett volna, a 7*1500 Forintból bevásárolva,  konyhatündéresebben többet, jobbat kajálva is ki lehetett volna jönni, főzni rendes, meleg ételt, venni több gyümölcsöt, stb.  De akkor nincs körbemenés, kevesebb és kevésbé változatos  az impulzus.

Rengeteg olyan lehetőség volt, amit nem használtunk ki, és amivel még többet bele lehetett volna rakni a hetünkbe. Alaposabb tervezéssel, pl. az aktuális Múzeumok Éjszakája programok felkutatásával, a kör irányát ehhez igazítva legalább 3-4 színvonalas helyre el tudtunk volna jutni ingyen. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park látogatóhelyeit nagyon sajnálom, hogy nem tudtuk beszorítani, 1000 Forintos plusz költséggel lehetett volna bivalyrezervátumot vagy barlangot is nézni akár. De szigorúbb szervezéssel kevésbé lett volna spontán az egész, és pl. nem keveredünk olyan helyzetbe, amiből a szuper gyereküdülős élményünk húz csak ki.

És lehetett volna gyorsabban, nagyobb tempóban és főleg okosabban felépítve menni a kört, nem lelombozva magunkat tűző napon tekeréssel, például.  De azok meg egyszerűen nem mi vagyunk, akik tökokosan építik fel a dolgaikat.

Ilyen volt elsőre az ezeröcsi. Később még lehet, hogy megpróbáljuk máshogy is.