Ha bántja valami, feldúltan jön haza az oviból, és nem tudja elmondani, hogy mi a gond; ha csak egyszerűen segítenél neki másokkal kapcsolatos érzéseit megfogalmazni, a szociális-atom játék jól működhet. Ebben a verzióban néhány papírcetli, színes ceruza, gombostű és egy kanapé kell hozzá.
A dolog lényege, hogy a gyerek különböző cédulákra felrajzolja a barátait, ismerőseit, ovistársait. Annyit és olyan sorrendben, ahogyan ő gondolja, ne segítsünk neki, legfeljebb annyit kérdezzünk, hogy van-e még valaki, aki fontos, nem hagytál-e ki valakit stb. (Az egyes cédulákra a biztonság kedvéért érdemes rá is írni, hogy kit jelölnek.) Majd veszünk egy, a többitől eltérő cédulát (a képen ez a piros pötty), és azt mondjuk a gyereknek, hogy ez vagy te, rakd ki magad valahova a kijelölt terepen (a képen egy kék vastag filcjátékra tűzdeljük a cédulákat, de a kanapéba is lehet döfködni). Ezután jöhetnek az ismerősök: helyezd el őket magadhoz képest. Az instrukció megállhat itt is, és kezdődhet a játék. Érdemes figyelni, hogy a gyerek mi szerint pakolja a cédulákat: térbeli távolság? találkozás gyakorisága? érzelmi közelség? (Ha nem elég az instrukció, persze segíthetünk tovább.)
Az én kislányom elég beszédes: ha jár a keze, jár a szája is, így miközben pakolja az ismerőseit, fennhangon kommentálja, hogy mit miért tesz. Hosszasan, legalább húsz percig játszott: újra és újra átrendezte a terepet, gondolkodott, berendezte a kis világát. Én meg, mintegy mellékesen, megérdeklődtem ami mégsem derült ki pontosan, hogy az a kék cédula miért kerül mindig annyira a sarokba.
