Nem mondom, hogy nem kellett hozzá egy lelkiállapot, hogy spontán családi kiszebáb-égetést rendezzünk. De azt sem gondolom, hogy nem adódna minden gyerekes családban olyan hisztis pillanat, amikor jó (váratlan és hasznos) megoldást kínál a helyzet rendezésére – persze csak így, farsang környékén.

Amikor bedobtam az ötletet, épp egy végeláthatatlan hisztiroham kellős közepén voltunk. Felkaptam néhány papírdarabot; az első piros izét, ami a kezembe került; egy zseblámpát (ez elhagyható) és gombostűket. És mesélni kezdtem: Képzeld, L., a nagypapámmal mindig tábortüzeset játszottunk a lakásban. Tüzet raktunk (közben raktam is le a szoba közepére a piros szőrt, alá a zseblámpát, hogy átvilágítsa), és körbetáncoltuk. Kislányom persze jött, mellémkuporodott, és már tartotta is a kezét a tűzhöz, hogy megmelengesse.
Énekeltünk egy kicsit, majd közöltem, hogy most kiszebábot fogunk égetni. Mindenkinek a kezébe nyomtam egy-egy papírt, hogy tépjen ki belőle egy babát.
Aztán jöttek a gombostűk és a cédulák: adtuk körbe, mondogattuk, hogy „Eridj tél, eridj, vidd magaddal a ...” – és itt jött a terápiás rész: hisztimet; a veszekedést; azt, hogy felemelem a hangom stb. Minden babára tűzött cédula egy-egy elégetendő viselkedés volt. Néhány kör után, amikor megteltek a babák, tűzre vetettük őket, és körbeugráltuk a tüzünket. Lehet, hogy idiótaságnak hangzik, de hasznos.

Témába vág Viaszjóslás