Valahogy egyedül maradtam a kettévált csapat között félúton, vígan ugráltam, nézelődtem, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy hetek óta durván sajgó térdemnek kutya baja, valahogy könnyebb is vagyok és minden gond messze került. Annyira csodás tavasszal erdőben járni, hogy teljesen át tudja mosni az embert és egy eszméletlenül békés tudatállapotba lehet tőle kerülni. Ahogy zöldül minden, élednek a fák, bokrok, ennek a kirobbanó energiának olyan elementáris hatása tud lenni néhány óra alatt is, hogy kicsit meggyógyul, feltöltődik tőle kicsi is, nagy is.

Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy nekem itt jó, itt szeretnék maradni és csak magamba szívni a csendet, az életet, aludni egyet a fűben, megint fára mászni (mint sok éve tavasztól őszig minden egyes nap), bámulni a faleveleket, ahogy átragyog rajtuk a napsütés és minden apró, tökéletes részletük láthatóvá, élessé válik, nézni a fákat, ahogy a növekvő levélzet távolról finom, fátyol-szerű függönyként köti össze őket - pl. ennek a látványával egyszerűen lehetetlen betelni (sajnos csak telefon volt nálam fényképezni, de talán valami átszűrődik ezeken a képeken keresztül is az élményből), megfigyelni a fák törzsének mintázatát, mohával benőtt fatönköt simogatni, beszívni jó mélyre a föld illatát, tisztásra érve felhőket bámulni, kis virágokat, gombákat próbálni beazonosítani, apró kincseket gyűjteni, csak ott lenni, hagyni, hogy a természet feltöltsön és a része lehessek.

A gyerekek sokkal fogékonyabbak erre, talán még annyira egyek a természettel, hogy nem győzik felfedezni, megfogni és így érezni is, beszívni, csodálni, nem tudatosan, hanem csak egyszerűen, természetesen szeretni az erdőt, a természetet. És ezt csendben figyelni egészen elbűvölő dolog, feltéve, hogy a felnőtt is át tudja magát adni teljes egészében az élménynek, a tényleges ott-létnek.

Csak ajánlani tudom, irány az erdő, a természet és persze vigyázzunk rá, nemcsak a Föld Napján.