Utálom a matricákat, noha pontosan emlékszem, gyerekkoromban hogyan őrizgettem szívdobogva egy-egy darabot, hogy a biztosan megfelelő helyüket találják meg. (Ami igen nagy kihívás volt, mert anyukám nem engedte, hogy bútorra-könyvre és bárminemű logikusnak tűnő helyre kerüljenek.)

Mára ezek a giccses és vizuálisan igénytelen lények úgy elszaporodtak, hogy természetes élőhelyeik is (át)alakulnak. Olykor azokkal együtt kaphatók: ötletesekkel és totálisan ötlettelenekkel.

• Az üres matrcicás füzetek rámutatnak a műfaj tökéletes értelmetlenségére: a matrica kiemelhető és áthelyezhető bennük, de az örökölt anyai vágyat is kiszolgálják – legalább a lakás egy meghatározott pontján halmozódnak. Minden papírboltban kaphatók (vigyázat, áraikban nagy a szórás).
• A matricás feladatfüzetek tömkelege megkíméli a gyermeket az önálló alkotástól, viszont cserébe akár 20 perc nyugalmat is biztosít.
• A Képvarázslóként árult Bogyó és Babóca ki tudja hanyadik bőre egyetlen, előre megrajzolt kép, ahova a gyermek ide-oda ragasztgathatja az ismert figurákat – az eladók szerint új és új történeteket alkotva. Noha ebben igencsak kételkedem, megihletődtem.

Fogtam a gyerek matricás füzetét, egy alkoholos filcet és egy fehér öntapadó tapétát. A tapétacetlikre különböző ábrákat firkantottam, majd kivágtam őket, és a kislányom kezébe nyomtam, hogy ragasztgassa be a füzetkéjébe, alkosson új és új történeteket :))


Aztán legközelebb, amikor tematikus matricaadagra tett szert (egy lapnyi állatorvosos kép), kapott egy papírt, és már rajzolta is a rendelőt: a lónak került karám, a törött lábú cicát már az ajtóban fogadták, a hörcsögnek pedig kifutópályás ketrece lett:

Ti mit kezdtek a matricáitokkal?