Utálom a matricákat, noha pontosan emlékszem, gyerekkoromban hogyan őrizgettem szívdobogva egy-egy darabot, hogy a biztosan megfelelő helyüket találják meg. (Ami igen nagy kihívás volt, mert anyukám nem engedte, hogy bútorra-könyvre és bárminemű logikusnak tűnő helyre kerüljenek.)
Mára ezek a giccses és vizuálisan igénytelen lények úgy elszaporodtak, hogy természetes élőhelyeik is (át)alakulnak. Olykor azokkal együtt kaphatók: ötletesekkel és totálisan ötlettelenekkel.
- Az üres matrcicás füzetek rámutatnak a műfaj tökéletes értelmetlenségére: a matrica kiemelhető és áthelyezhető bennük, de az örökölt anyai vágyat is kiszolgálják – legalább a lakás egy meghatározott pontján halmozódnak. Minden papírboltban kaphatók (vigyázat, áraikban nagy a szórás).
- A matricás feladatfüzetek tömkelege megkíméli a gyermeket az önálló alkotástól, viszont cserébe akár 20 perc nyugalmat is biztosít.
- A Képvarázslóként árult Bogyó és Babóca ki tudja hanyadik bőre egyetlen, előre megrajzolt kép, ahova a gyermek ide-oda ragasztgathatja az ismert figurákat – az eladók szerint új és új történeteket alkotva. Noha ebben igencsak kételkedem, megihletődtem.
Aztán legközelebb, amikor tematikus matricaadagra tett szert (egy lapnyi állatorvosos kép), kapott egy papírt, és már rajzolta is a rendelőt: a lónak került karám, a törött lábú cicát már az ajtóban fogadták, a hörcsögnek pedig kifutópályás ketrece lett:
Ti mit kezdtek a matricáitokkal?