Elvittem a kislányomat a Láthatatlan kiállításra. Ahol vak sötét van. De tényleg. Nem látók vezetnek körbe, mesélnek, sztorizgatnak, mutogatják a sötét világot, amiben mi ügyetlenül tapogatózunk. Ahogy tartottam a kiállítás felé, belém hasított: hülye vagyok én, egy öt és félévest háromnegyed órán át hasítható sötétbe vinni?!
Beparáztam. Lencsi, te nem félsz? Nagyon sötét lesz. Kérdeztem, miközben azon aggódtam, hogy maga a kérdésfelvetés generál félelmet. Aztán határozottan közöltem, hogy én félek. Mármint attól, hogy mi lesz, ha... (a fantáziám ezen a ponton anyafantáziából csillagos ötös feleletbe kezdett: a leggyengébb szcenárió szerint is élete végéig őrjöngőrohamot kap majd minden szürkületkor).
Az agyamban elvonuló képeket nem osztottam meg vele, ehelyett határozottan visszaléptem két lépést, mintha megláttam volna valamit, leguggoltam, és felkaptam egy követ. Na, ez épp jókor lett meg. Bátorságkő.
Lencsi szájtátva hallgatta, hogyan is működik a bátorságkő: akinél van, az nem fél. Hát persze, hogy én találtam meg, mert én félek. Megegyeztünk, hogy ha bemegyünk a sötétbe, mindig annál lesz a kő, aki éppen fél. Mármint akinél lesz, az tuti nem fél, így ha a másikkal megesik, egyszerűen átadja neki a követ.
Nem kellett átadnom a követ. A kislányom hihetetlen otthonosan érezte magát a sötétben, és várja, hogy újra elmenjünk.
Játék receptre még:
