A rajzos receptkönyveknek már egy ideje nagy divatja van. Nemrég magyarul is elkészült Kiss Lenke Dalocska diplomamunkájaként egy klassz süteményes könyv. Vonzó, az ember meg akarja fogni és lapozgatni. Azt hiszem, a műfaj éppen ezért, és csak ezért működik. A kajálás érzéki örömét felidézi a vizuális élmény. És megfőzzük, megsütjük. Viszont. Ha a rajzos receptkönyv azért készül, mert az alkotója nem tud olvasni, mondjuk mert gyerek,
[caption id="attachment_8405" align="aligncenter" width="600"]
Kiss Lenke Dalocska teljes receptkönyve ITT[/caption]
a műfaj átértelmeződik. Miután bográcsban vasárnap Lencsi elkészítette élete első paprikás krumpliját, nyilvánvalóvá vált, hogy receptkönyvre is szüksége lesz. Fogtunk egy kartonlapot, lerajzoltuk és kivágtuk a hozzávalókat és a szükséges eszközöket, végül a főzés fázisait. Ráragasztottuk a kartonra, és kész az első recept.
Aztán a másodiknál, a palacsintánál, a vizuális történetmesélés komoly kérdései vetődtek fel: kiderült ugyanis,hogy egészen más rendszer szerint is megjeleníthető a főzés folyamata:
az alapanyagok és a készítés mikéntjének ábrázolása összevonható. A túrógombóc nehezebb ügy lesz ebből a szempontból: rögzítenünk kéne azt a tényt, hogy kizárólag a felemelkedő gombócok vehetők ki a vízből. Nem aggódom, megoldjuk.
Témába vág:
