Vendégposzt Barbitól, aki arra vállalkozott, hogy naponta ír majd nekünk posztot arról, hogy zajlik egy Balaton körül bicajozós hét 9 éves lányával zölden, spórolósan, sokféle lehetőséget használva.
Hű, ez már a hatodik nap. ami azt jelenti, hogy holnap vége is az ezeröcsinek. Jól vagyunk tartva.
Mivel a ma este már Zamárdiban ér minket, 27 kilométerre vagyunk csak attól, hogy az eredeti terveknek megfelelően körbetekerjük a Balatont. Három nappal ezelőtt nagyon nem gondoltam volna, hogy ilyen sima és zökkenőmentes lesz már minden a vége felé.
Ha végül mégis sikerül, és nem kell kicsit rossz szájízzel hazamenni (ööö, elvileg az nekünk nincs is), egyrészt az elengedésnek, másrészt az utóbbi két napban nekünk szállást adó szuper embereknek is köszönhető.
A ma reggel Mártánál ért bennünket, Balatonlellén. Este megnéztük még a meccset (csak Mártával bírtuk végig, mert Szofi már nagyon álmos lett a 2. félidőre), és beszélgettünk még egy kicsit; reggel így elég későn keltünk, de nem volt baj, mert mára szeles, felhős, majdnem hűvös lett az idő, így nem volt mi elől menekülve korán indulni.
Kényelmesen készülődtünk össze, Márta keresett nekünk 1-2 melegebb holmit, hátha este hideg lesz - az utánfutónkban már nehezen találok bármit, ami felvehető lenne.
Kicsit tartok tőle, hogy milyen eredménnyel jár majd otthon számba venni a veszteségeinket, mert alapból sem nagyon tudok vigyázni a dolgaimra, a vándorélet meg elég sok plusz hibalehetőséggel jár, és pl. csak tegnap jöttem rá, hogy az utánfutó hátuljánál egy cipzár is van, nem csak a tépőzárra kellene hagyatkozni a zárásnál...
Persze hogy kaptunk reggelit (rántotta) és útravalót is. Egész konkrétan megkaptam a tegnapi raguleves maradékát egy befőttes üvegben, és kaptunk még két csúcs szendvicset is; vendéglátónk reggel simán kisütött ehhez néhány szelet csirkemellet...
Mondhatjátok, hogy így könnyű ezeröcsizni, és igazatok is van, de közben meg úgy is vagyok vele, hogy főleg épp azért kapjuk, ahol csak lehet ezt a sok mindent, mert amúgy 1500 forintból kell kijönnünk, és ez éppúgy tetszett az üdülőben dolgozó hölgynek, mint Mártának, és biztosak akartak benne lenni, hogy rajtuk nem múlik majd a dolog.
Végül mégis rohanós lett a reggel, a komótos készülődésben Márta majdnem nagyon elkésette magát és nekünk is illett indulni: fél tizenegy volt már. Megint tudatosítottuk magunkban, hogy nem kell sehova sem rohanni, nyugodtan nézelődhetünk is.
Régebben sokkal jobban szerettem az északi partot, de most délis lettem kicsit - minden faluban hosszú, és járható szabadstrand vagy legalábbis olyan rész van, ahol bármikor megállhatsz nézni kicsit a vizet, az állatokat, és persze a szemközti oldalt, és tetszik az is, hogy jobban össze vannak nőve a települések. A kertek alatt gurulva észrevétlenül jössz át valami felsőből következő falu alsóba. Talán emiatt is, több helyit láttunk erre láthatóan csak egy kis gyümölcsért, ezért-azért átruccanni innen oda.
Kicsit zordabb volt ma reggel a Balaton, sötét, zöldes-szürkés vízzel, hétfő és rossz idő lévén, kihaltan, viszont annál inkább ébredező természettel. Meg is álltunk sokszor nézelődni, hogy hátha közel jön majd hozzánk bármi.
Az első hosszabb megállónk Szemesen volt, itt egy parkban ki is kötöttük a bicókat, és elindultunk körülnézni. A piac feliratú pavilonokból csak egynél árultak, a tök jó fej zöldséges lebeszélt az egyébként nagyon szép sárgabarackról, mondván kicsit még kemény, végül 5 szem őszit és próba cseresznye egy sárgát vettük, 200 forintért.
Szemesen többek közt van egy kis katolikus templom néznivalónak, inkább a története miatt érdekes, bár persze szép: az eredeti 1100 és 1200 között épült templomot bővítgetve, alakítva alakult ki a mai forma, az eredeti fal egy része ma is látható, vakolatlanul.
A fő utcán továbbsétálva elmajszoltuk a gyümölcsöt. A helyi nénik és bácsik szerint egyértelműen a Latinovits emlékházat érdemes náluk megnézni, hát arra vesszük az irányt. Engem (elsősorban a kicentizett pénzünk miatt) nem feltétlenül hoz lázba most a színészóriás, de az emlékházakat tökre szeretem, klasszak szoktak lenni a művész gyerekkori képei, fellépőruhái, nagybátyjától kapott képeslapjai stb. Ettől függetlenül azt meg sem mertük nézni, hogy mennyibe fájna, mert ketten biztos nem ússzuk meg egy ezres alatt,és valami vacsorára is gondolnunk kell...
Viszont az emlékház udvarán észrevettünk egy gyanúsan jó karban lévő régi épületet. Közelebb menve láttuk, hogy a Pálosokról szóló időszaki kiállítás van a több száz éves magtárban.
Bementünk, hogy megérdeklődjük a jegyárakat. A felnőtt 600, gyereknek ingyenes, illetve pedagógusoknak is az, sorolja a hölgy, aki láthatóan örül, hogy betévedt ide valaki ezen az esős hétfőn. Hát, mondom, végül is távolról, félig behunyt szemmel, szükség esetén engem is elmondhatunk valamiféle pedagógusnak, erre azt mosolyogja, hogy na jó, akkor legyen kettőnknek 300. Részünkről nagyon rendben.
A kiállítás tök jó volt, egyrészt a helyszín miatt: a magtár nagyon szépen fel van újítva, de az eredeti formát, elrendezést, gerendákat, de még a felvezető lépcsőfokok közül is többet meg tudtak hagyni a régi állapotban. A tárlat bemutatta a pálosok történetét a címert (oroszlánok, kenyeret hozó madár, pálma) magyarázó mondát, egy- két emléket a pálosok magyarországi rendházaiból, mindennapi életükből. Külön bónusz volt, hogy a házigazda súgott, hogy ha a fenti szintnél bemegyünk a lefüggönyözött rész mögé, még feljebb lehet jutni, akár teljesen a padlásra. Utóbbira felmenni is izgalmas volt, de még inkább az volt egy emelettel lejjebb egy már befejezett kiállítás maradékai közt nézelődni. Számozott dobozok, mint amilyenekkel afrikai expedíciókra illik utazni, összetekert képek, sarokban hagyott eszközök, egy valószínűleg helytörténeti kiállítás maradványai. Kb. egy órát elvoltunk itt, aztán vissza a biciklihez és tovább.
A következő állomás Földvár volt, itt hosszabb pihenőt terveztünk, pokrócot terítettünk, megettük a csirkés szendvicseket ittunk és persze dióztunk.
Elképesztően nagy szél volt, olyan magasra csaptak a hullámok, amilyet még nem láttam, a kövezett partrészen azzal szórakoztak a táborozó gyerekek, hogy ültükben arrébb sodortatták magukat. A felnőtt helyiek fecskében és mackófelsőben szakértették a vizet. Be persze nem mentünk, de jó volt nézni a tombolást. Körülbelül négyig időztünk itt, olvastunk (Márta adott Szofinak egy könyvet, amit a lánya már kinőtt), pihentünk, és továbbálltunk. Az úton majd mindenhol áll víz az utcákon, kertekben - én ilyet sem láttam még.
Szállást mára még reggel, Lellén neteztünk, az olcsó szállások, kempingek stb. keresőszavak után végül a booking.comon találtunk megint csak kemping árban szállást, ezt választottuk a horribilis árú hostel helyett is. Fél hat körül értünk ide (persze megint "átverés" volt, vagyis még mindig nem jól tájékozódom: a szállás tényleg Zamárdiban van, de már annyira Zamárdi felső, hogy az út másik fele már Siófok üdülőtelep, szóval ez is úgy 5-6 kilométerrel távolabb volt, mint hittük, de ma semmi gond nem volt ezzel).
Amikor ideértünk, láttuk, hogy miért ilyen olcsó a hely. Nem, semmi baj nincs vele, csak öles tábla hirdeti, hogy eladó, és látszik, hogy kb. 20 éve nem volt/jutott pénz fejleszteni az eredetileg is háromnegyed készen átadott panziót. Valószínűleg a tulajdonosok úgy vannak vele, hogy amíg elmegy, addig is valami minimális hasznot hoz, ezért olcsóbb, mint bármi a környéken.
Amúgy tök Waczak szálló-feeling a lenti hall, kis csengővel, és a jóég tudja honnan előjövő személyzettel. Minden rendben megy, a szobánk szintén okés, bár elmondhatatlanul meleg, sebaj, mindig van mosnivalónk, ami reggelre legalább biztosan megszárad ebben a klímában.
Kicsit szusszanunk, én nagyon éhes vagyok, és megeszem a ragulevest (igen, hidegen tök jó), aztán megpróbáljuk még egyszer ezt a főtt kukorica dolgot, egy ezresünk van még mára.
Kukorica továbbra sincs, szerintem rá kell jönnünk, hogy nincs még szezonja, de helyette van palacsinta (csak egyet kér), és kávé (230 illetve 290 forint), így ma le tudjuk vonni a százast, amit még talán szombaton költöttünk túl, jut két ropira, amit este tervezünk elrágcsálni és Szofi is választhat a panzió halljában kihelyezett száz forintos golyós izék közül. Már a palacsintából hazafelé tudja, hogy egy gumicsontvázba fekteti a pénzt. Út közben meg még talál is egy százast, de azt most nem költi el.
Az ezeröcsi végére egészen megtáltosodom technikailag: onnan, hogy az első két este telefonon írok, mert a kisgépre, amit csak ezért hoztam el, nem tudom rátenni a netet, már szakértő vagyok, az esténk a Gru (én még nem láttam) és a két csomag ropi társaságában telik: álmosak vagyunk, nem kell más/több vagy jobb mára.
Holnap indulunk tovább, haza, reggel el szeretnénk menni Akarattyára, és ott felszállni a vonatra, ahol szerda délben leszálltunk.
