Egyik nap képeket rendezgettem a gépemen, és találtam egy csomó kutyás-gyerekes fotót. Eszembe jutott, hogy nekünk már milyen természetes a gyerek-kutya felállás, annak ellenére, hogy voltak nehéz percek. A korábbiakhoz képest rendhagyó, személyes poszt következik.

Hát nem is tudom, hogyan kezdjem. Talán ott, hogy én mindig is kutyás ember voltam. Akkor is, amikor nem volt kutyám, bár eddigi életemben viszonylag kevés kutyamentes periódus volt. Amikor kiderült, hogy úton van a gyerkőc, lakáskutya ide vagy oda, eszembe sem jutott, hogy megszabaduljak a kutyától. Pedig sok hasonló sztorit hallottam már sajnos. Meg voltam győződve arról, hogy a gyerekem immunrendszerének, a lelkének, a személyiségének is jót fog tenni a kutyatesó. 2 és fél év távlatában ugyanezt gondolom, de azért azt leírom: néha nagyon kemény meló ez.

A bádigárd szakasz

Kezdjük az elején. Mi a 3. emeleten lakunk, az apuka sokat dolgozik (ezzel szerintem totál átlagosak vagyunk), szóval jórészt nekem kellett megoldani a kutyázást, gyereksétát. Babakocsit nem használtunk az első fél évben, inkább cipeltem a gyerkőcöt, de így is előfordult párszor, hogy B., a kutyus,  becsorgatott egy kicsit a lépcsőházba mire el tudtunk indulni.

Ahogy teltek a hetek, szépen lassan kisakkoztam, mikor kell elkezdeni készülődni, hogy ne legyen baleset, hogy menjünk úgy, hogy a kölyök is aludjon még egyet a fürdés előtt ésatöbbi. A kezdeti időszakban B. amolyan biztonsági szolgálatként működött Á. mellett. Ha szoptatás volt, idegen nem jöhetett a közelünkbe. Nyugodt, paradicsomi időszak volt.

Kutya az ágy alatt

Ha különböző fejezetekre kellene osztanom az eddig eltelt időt, akkor Á. aktív mozgásának kezdete lenne a következő időszak nyitánya. Á. megállás nélkül mászott, felállt, csapkodta az ajtókat, játékokat, amitől szegény négylábú családtag frászt kapott, ezért az elindulásig, cirka a 11. hónapig legalább 2-3 hónapot az ágy alatt töltött. Nem tudta feldolgozni, hogy az addig csak maximum ide-oda forgó kurjongató kisember egy hangoskodó, aktív helyváltoztatásra képes valakivé fejlődött.

Ezen a ponton mint anya próbáltam beavatkozni, barátkoztatni, kevés sikerrel. Á- imádta a kutyát, de az ebben az időszakban hallani sem akart a gyerekről, és még valami féltékenységszerűséget is mutatott: ha teátrálisan kedveskedtem a gyereknek, azonnal ott termett és erőteljesen bújt, törleszkedett. Nem mondom, eléggé izgultam, hogy mi lesz ha ez a helyzet állandósul. Mi lesz, ha a kutya soha nem fog megbékélni a gyerekkel, mindig ilyen kis búvalbélelt marad? Utóbb kiderült, az idő erre is gyógyír.

Kéz a kézben járnak

Á. első komoly lépéseit B. felé tette meg, ez olyan szép volt, hogy teljesen elérzékenyültem. Ettől fogva javult a viszony, annak ellenére hogy kezdetét vette a piszkálós időszak, bár ez főleg nekem jelentett kihívást. A gyereket meg kellett tanítanom arra, hogyan nyúljon a kutyához, az ebet meg arra, hogy bízzon a gyerekben, és a lehetőségekhez képest tűrje a megpróbáltatásokat.

Nem tudom, más kutyások hogy vannak ezzel, de én következetesen ragaszkodtam ahhoz, hogy a kutya nem játék, vagyis nem húzgáljuk a testrészeit, és tiszteletben tartjuk finom jelzéseit arra vonatkozóan, ha elég a piszkálásból. Volt egy-két odamordulás, sok-sok magyarázás, de sikerült. Még azt is sikerült a kutya fejébe verni, hogy ha valami nem tetszik, arrébb lehet menni.

Ennek az időszaknak a másik nehézsége a játszóterezés volt (ez a mai napig így van). A játszótérre ugyebár kutyát nem lehet bevinni. A játszótér elé kutyát kikötni lehet, de a miénk nehezen viseli ezeket a perceket, gyors aknamunkába kezd: hatalmas gödröket ás. Szóval vagy játszótér vagy kutya, ami elég bonyolult tud lenni. Munka után rohanok a kutyáért, aztán azzal a bölcsibe, de ha játszótérre akarunk menni, akkor a kutyát haza kell vinni előtte. Szóval nem egyszerű, nem tudom, mások hogyan csinálják. Nem csoda, hogy jobban csípem a gyerekes-kutyás programokat, szerencsére ismerünk hasonló cipőben járó családokat, tudunk közös programokat csinálni.

A jelen

Á. most 2 és fél éves. B.-vel tökéletes tesós viszonyt sikerült kialakítani. Szeretik, védik egymást. Ha B.-hez idegen kutya megy oda és piszkálja, Á. közbelép, ha Á.-hoz lép oda valaki (főleg ha férfi az illető), B. közéjük áll. A gyerek tudja, hogy enni kell adni a kutyának, ki kell vinni, hogy elvégezze a dolgát, foglalkoznunk kell vele. Bár a gondolkodása az életkorának megfelelően egocentrikus, mégis elfogadja, hogy másnak is vannak igényei. Örömmel fogja a póráz végét, és szinte minden vezényszót használ (sajnos a kutya még nem érti).

Egyik nap hangos nevetésre mentem be a szobába. A kutya a papírházikó ablaka előtt állt, hevesen csóvált. Hirtelen  egy gyerekkéz nyúlt ki az ablakon, és hangos röhögés kíséretében kidobott egy kutyakaját. B. gyorsan bekapta, és csóválva, izgatottan várta, hogy újra megjelenjen a kéz az ablakban. Ezt játszották.

Nem tudom, nektek milyen tapasztalataitok vannak, hogyan logisztikáztok, hogyan barátkoztattátok össze a kutyát a gyerekkel, volt féltékenység, mit hogyan csináltatok? Nagyon kíváncsi vagyok, örülnék, ha megírnátok kommentben.